Gátoltság

(blokkoltság)

A gátoltság valójában nem felnőtt válasz, hanem egy traumatizált gyermeké, aki eltökélte, hogy felnőtt életét sérülésmentesen éli le, védve minden bántódástól. Így a felnőtt a gyermek félelmeinek börtönében él.

A blokkolt alkotó folyton a szülőktől és a társadalomtól érkező, az érzelmeit, tapasztalatait elhiteltelenítő, gonosz üzenetekkel hadakozik. „Nem vagy te Picasso.” „Éhen fogsz halni, jobb, ha szerzel egy tanári diplomát.” „Minden színésznő erkölcstelen.” „Művészetből nem lehet megélni.” „A művészet komolytalan dolog.”

Következzék egy jellemző történet. Az egyik A.R.T.S.-tag teljes időtartamú ösztöndíjat kapott egy jó nevű zenei főiskolára vagy művészeti iskolába, de ezt a jót-akaró szülők elhallgatták, mert azt akarták, hogy a gyerekük komoly diplomát szerezzen. A gyerek most egy, a számára teljesen közömbös munkahelyen robotol és állandóan siratja azt, ami „lehetett volna belőle”. Egy másik leánygyermeket, miután gyermekkorában végig képzőművészeti-, balett-, ének- és dráma-foglalkozásokra járatták, később egyenként ezerdolláros csekkekkel vesztegették meg, hogy hagyjon fel mindegyik művelésével. Miután összetörték a gyerekkori álmát, hogy művész legyen, a szíve vágyának követése helyett egy jó nevű egyetemre iratkozott be, hogy orvos legyen belőle. Először 22 évesen omlott össze.

Vannak, akik számára a szívük vágyának feladása a lelki halált jelenti. Az A.R.T.S. egyik tagja elmesélte, hogy minden nap futva tette meg az utat az iskolából hazafelé, mert minél hamarabb szeretett volna játszani az imádott pianínóján. Egy nap azonban az apja részeg féltékenységi rohamában kivitte a zongorát a hátsó udvarba és felaprította. A fiú soha többé nem ült zongora elé.

A tanárok is befolyásolhatják a gyermek későbbi felnőtt életének alakulását. Egy tíz éves kislány házi feladatként egy verset írt, amiről tudta, hogy jó lett, ám az apáca, aki tanította, azt mondta, hogy ezt ő nem írhatta, hanem biztos az édesanyja írta, és az osztály előtt nyilvánosan megbüntette a hazugságáért. Ma ez az írónő nem tudja felvállalni a képességeit, ehelyett egy olyan munkahelyen dolgozik, amelyet utál, és fogva tartja őt a „bárcsak megváltozna a helyzet” szindróma.

Mindezek a történetek a szív elleni bűncselekmények. Olyan kegyetlen és erkölcstelen húzások, melyekben a felnőtt, akinek pont, hogy megbízhatónak kellett volna lennie, ténylegesen elárulta a gyermek bizalmát, és traumatizálta őt. A fizikai kár, amit ezek a felnőttek és szülők okoztak, felmérhetetlen. Az egyik eredmény, hogy ezek a művészi képességekkel megáldott gyermekek felnőttkorukra társaságkerülővé válnak, olyanná, akik nem vállalják fel a művészetüket, és nem képesek maradéktalanul megbízni a társadalomban.

Az így gátolt alkotók agyában mérgező, negatív üzenetek forognak körbe-körbe, mint egy hibás lemez. Olyanok, mint: „Az emberekben nem lehet megbízni.” „A külvilág mindig igazságtalan.” „Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.” „Egész életemen át éberen kell kontrollálnom magamat és másokat, hogy ez soha többé ne történhessen meg velem!” „A külvilág nem megbízható.” Ezek mögött a negatív belső hangok mögött szó szerint százával húzódnak meg olyan traumatizáló élmények, ahol az idő megállt. De a sikoltás, amit soha, senki nem hallott meg, nem múlt el: ott várakozik belül, artikulálatlanul, belefojtva a be nem gyógyítható fájdalomba. Ha valaki erre az érzékeny pontra rátapint, a reakció gyakran túlzott és nem megfelelő, mert a múlt hozzáadódik a jelenhez, és együtt jelenik meg a válaszban. Ezek az emlékek tudattalanul dühös harcra vagy elkerülő megfutamodásra késztetik a védekező személyiséget. Amint Herman Melville írta Billy Budd c. művében: „Ha a nyelvem engedelmeskedett volna, nem ütöttem volna oda.”